Miért szeretek 50 évesnek lenni? :)

S most felteheted nekem a teljesen jogos kérdést, hogy: miért? Szeretsz?

A teljesen őszinte válaszom pedig az, hogy igen! Rájöttem, hogy tényleg szeretek! 🙂 S hogy miért is? A teljesség igénye nélkül, ezek a gondolatok „csak úgy” kibuggyantak belőlem. Sok szeretettel osztom meg Veled – pláne, ha ezen a téren szükséged lenne némi bátorításra!

Szeretek 50-nek lenni, mert:

• eljutottam odáig, hogy tudom, ki vagyok; hogy miért vagyok itt – s ezt minden esetben fel merem, tudom és akarom is vállalni. Mindegy, ki mit gondol róla (vagy rólam :))
• megtanultam elfogadni magam annak, aki vagyok és szeretni olyannak, amilyen vagyok. S nem is szeretnék valaki más lenni! Épp ezért, bárminemű összehasonlítás okafogyottá válik. Ami azért jó, mert így mindenki sikerének és fejlődésének csakis örülni tudok!
• azt is tudom, hogy ki AKAROK lenni 1-1 helyzetben, ezért méltatlan emberi játszmákba nem megyek bele; nemes egyszerűséggel elsétálok
• egyre jobb kapcsolatban vagyok önmagammal, s épp ezért az engem körülvevő világgal is …
• merem a mindennapjaimban az örömet választani
• már nem akarok megfelelni senki várakozásainak, vagy elvárásainak – néha már a sajátomnak sem (s mondhatom, ez a legnehezebb :))!
• merek hibázni, mert tudom, hogy minden elkövetett hiba remek tanulási lehetőséget hordoz magában. Ha hibázom, nem ostorozom magam miatta, hanem empátiával, megértéssel fordulok saját magam felé …
• nem rohanok és nem érzem magam időprésben – tudom, hogy az „időhiány” az elme illúziója, s megtanultam kezelni
• ha valaki másképp gondolja, mint én, nem kérdőjelezem meg a saját gondolataimat-érzéseimet, vagy gondolom azt, hogy „ő biztos jobban tudja!” – tiszteletben tartom az övét, de a sajátomat is
• nem akarok már mindenkit „megváltani”, mert rájöttem az évek során, hogy segíteni csak annak lehet, aki kéri!
• tudom, mi a feladatom / létem célja ezen a bolygón – és ez lángra lobbantja a lelkem
• merek nőni, fejlődni, változni; le merem rakni az engem már nem szolgáló, régi szerepeimet és „maszkjaimat” és elhagyni a régi „Én”-t, hogy azzá válhassak, akivé lenni akarok! aki már születésemtől – a lelki DNS-embe kódolva – alig várja a saját kiteljesedését
• nem csak meghallom a szívem és az intuícióm hangját, de HALLGATOK is rá
• tök simán mondok NEM-et minden olyasmire, amely nem visz közelebb ahhoz a célhoz, amely és ahhoz az Emberhez, Aki felé a lelkem húz. Felszabadít a tudat, hogy ezért senkinek nem tartozom sem magyarázattal, sem bocsánatkéréssel. Így van – és pont.
• tudok különbséget tenni a szolgálat és a szolgalelkűség között – és ezt meg is teszem
• tudom, hogy az önmagamba befektetett idő, pénz, energia – NEM önzés. Épp ellenkezőleg …
• megtanultam meghúzni a határaimat, amire vigyázok, s közben igyekszem én is tiszteletben tartani a másét
• nem kell, hogy mindig nekem legyen igazam! Az emberi kapcsolataim sokkal fontosabbak ennél … az el (vagy meg)engedés nem gyengeség. Épp ellenkezőleg.
• nem okoz „törést” a lelkemben beismerni, ha tévedtem. És az sem, ha valamit nem tudok. Simán „beismerem”. Majd utánanézek 😉 … (az, aki azt hiszi, mindent tud, a tanulás, a felfedezés lehetőségétől vágja el magát)
• imádom kimondani a „bűvös” szavakat, amelyektől mások jobban érzik magukat: köszönöm; kérem; légy szíves; elnézést …
• repeső hálát érzek a testem iránt, hogy pont úgy szolgál, mint 30 évvel ezelőtt és erősít a tudat, hogyha megadom Neki, amire szüksége van, még jó hosszú időn keresztül együtt maradhatunk …
  

Nem volt ez mindig így. Idáig el kellett jutnom. Megdolgoztam érte. És büszke vagyok az utamra … amely még mindig tart. Az utolsó pillanatig fog. Várakozással nézek elébe. Egyetlen pillanatát sem adnám oda, vagy cserélném el … így van jól. Így lettem az, AKI VAGYOK.

Te hogy vagy ezzel?