Életem első – lengyelországi viking – szerepjátékának margójára …

Június elején – az „Ági Őrült 50 projektemen” belül életem egyik „legvadabb” kalandjában volt részem, méghozzá a 23 éves Fiam jóvoltából, aki elvitt magával Lengyelországba, egy élő szerepjátékra. Nagy vagányul indultam neki, de azért ez nem volt egy olyan „egyszerű menet” 🙂 … hogy miért is?

Arról szól ez a blogposzt.

Tudod, szeretem élni az életet. Olyan kalandokba belevágni, amilyenekben még nem volt részem. És ez nem kor függvénye … s bár ilyet még sosem csináltam, erre is bátran mondtam IGEN-t, amikor a Fiam megkérdezte, vele tartok-e. És igen, bevallom, azt is szerettem volna, hogy a Fiam büszke legyen rám.

Továbbá azt is tudom, hogy bármilyen változás csak akkor történhet benned idegrendszeri szinten, ha megélések, érzelmek kísérik. Bármi és minden válhat az önismereti utad részévé – igyekeztem erre a kalandra is így tekinteni.
A tapasztalatom pedig itt foglalom össze Neked dióhéjban ;):

1. Hogy éreztem magam?

Elkülöníteném a szerepjáték „felé tartva”, „alatt” és „után” idősíkokat.

Az odautat a Fiam barátaival való ismerkedés-beszélgetés (annak öröme, hogy beengedett életének egy általam eddig ismeretlen, ám jó nagy szeletet kitevő szegmensébe), a várakozással teli izgalom és a „fogalmam sincs, mire vállalkoztam, de biztos jó lesz” érzelmi koktélja határozta meg.

Hogy aztán jöjjön a „Te szent ég! Hát normális vagyok én?! Mi a fenét keresek itt?” mélypontja. Egészen konkrétan a táborban eltöltött 1. éjszakán – miközben egy sátorkunyhóban, szalma derékaljjal fedett, a padlótól 5 cm-re elemelkedő fapriccsen próbáltam álomba szenderülni (amely, meglepő módon, még jót is tett érzékeny derekamnak!), miközben kintről mulatozó „vikingek” dajdaja hallatszott, mintegy 3 óráig, hogy utána a csivitelő madárraj vegye át a stafétát kb. 3:30-tól …

A legizgalmasabbnak a saját gondolkodási folyamatom külső szemlélőként történő megfigyelése bizonyult – hja, mire nem jó a metakogníció, amikor ilyen dupla funkcióban működik az agyad! 😊 – ahogy pontosan tudtam, mit is művelek magammal, miközben egyre lejjebb süllyedtem azon a bizonyos érzelmi spirálon …

Hogy hogyan érzed magad egy adott élethelyzetben, vagy tapasztalatban – azt ugyanis döntő módon az észlelésed és az azzal kapcsolatos gondolataid minősége határozza meg. Míg pontosan tudtam, hogy Petinek nagy álma valósult meg ezzel a LARP-pal, én sokkal inkább a Fiam kedvéért, mintsem magáért a játékért voltam ott – s ezzel ott és akkor szembesültem.

Őszintén mondom, kisebb sokkot éltem át, mert – legyen bármennyire játékos – egy ilyen LARP- komoly dolog. És elkezdtem beengedni negatív gondolatokat a fejembe: pl. nem vagyok én erre rendesen felkészülve; nem is olyan jó a karakterem; mittudomén-mitmond-egyviking-nehogyhülyeségeket-beszéljek stb. – amitől egyre rosszabbul éreztem magam.

S a „szép” az volt az egészben, hogy pontosan tudtam, mibe is hajszolom bele magam … s hogy az érzéseimet én magam „gyártom le” magamnak. (hisz a Fiam lubickolt az egészben, pedig ugyanazon a helyen voltunk, ugyanabban az élethelyzetben)

De pont ez volt a szerencsém is! Mert azt is tudtam, igaziból rajtam múlik. Ezt az egészet bármikor át tudom fordítani! „Csak” egy döntés kérdése. Úgyhogy, innentől kezdve egyfajta “kísérletként” is tekintettem a helyzetre …

Azért kétségtelenül az is kellett hozzá, hogy másnap reggel, játékon kívül, egy lelki segítővel – történetesen a klánunk “papjával”, aki igen tapasztalt játékos – tudjak beszélni a kételyeimről. A tény, hogy ennek lehetőségét biztosították, rávilágított, hogy nem én vagyok az első, akinek ilyesfajta segítségre szüksége lehetett … A nem több, mint 10 perces beszélgetés végére teljesen jól lettem. Elengedtem minden várakozásom-elvárásom-kételyem. (Mert ráébredtem, hogy volt – és ez gátolt … ) Beleengedtem magam a játékba – és láss csodát, elkezdtem élvezni! 😊

A Fiam pedig egy csoda volt. Őszintén. Látta-érezte rajtam az elbizonytalanodást, s nem győzött támogatni.

Teljesen elérzékenyültem attól a figyelemtől, féltő gondoskodástól, szerető-óvó hozzáállástól, amit irányomban mutatott! A szerepek – megfordultak. Szerintem tudta, hogy bármennyire „vagány” az anyja – ez, jellegében, messze a komfortzónáján túlmutató kalandnak bizonyult …

A kapcsolatunk pedig onnantól egy magasabb dimenzióba lépett.

Visszatekintve? Büszke vagyok magamra, hogy kitartottam – és végigcsináltam. Most épp a Vikingek c. sorozatot nézem (azért lehet, hogy nagyban segített volna, ha ezt a játék előtt nézem meg; no de, eső után köpönyeg 😃) és azon gondolkodom, jövőre milyen karaktert viszek 😉 …

2. Milyen hatással volt a testemre/fizikumomra ez a 3 nap?

Ezt a részét egyszerűen imádtam! Hogy egész nap „szerelésben” jöttünk-mentünk. Másztunk, kardoztunk. Dombra fel, völgybe le … egyenetlen talajon. Pont úgy és arra használtuk a testünket, amire való. Mozgásra. Szinte alig ültem … a játék végére gyorsnak, erősnek és rugalmasnak éreztem magam. (pedig amúgy sem vagyok egy “lekvár” 😃)

S arra gondoltam, ha 3 nap alatt ilyen mértékben adaptálódik az ember teste a „használat jellegéhez” – mi mindenre lennénk képesek 1-2 hét elteltével? (sajna, ez visszafele pont így igaz – amikor nem úgy és nem arra használod a tested …)

3. Mit tanultam/ fedeztem fel magamról ebben az abszolút “mélyvíz” helyzetben?

– minden – és bármi – válhat az önismereti utad részévé, ha olyan szemmel tekintsz rá

– az emberi test – amely számomra mindig is csodaszámba ment!  – rendkívüli adaptációra képes, a környezet kihívásainak megfelelően

– jó, hogy tisztában vagyok az elme működésével, ez segített kordában is tartani azt, amikor arra volt szükség 🙂

– alapvetően „kalandor” természettel megáldott, felfedezni vágyó, játékos lélek vagyok – amit eddig is tudtam. Ám elhatároztam, hogy mostantól még jobban kifejezésre engedem jutni személyiségem ezen részét, mert a hétköznapi működésem is segíti

– élvezem a felnőtt gyerekeimmel való időtöltést, kalandozást! Megtisztel, hogy ilyen mértékben részese lehetek a felnőtt életüknek, méghozzá azért, mert ezt Ők szeretnék.

Számos visszajelzést kaptunk a résztvevő, leginkább fiatal (huszonéves) fiúktól, hogy különlegesnek látják a közöttünk lévő Anya-Fia kapcsolatot – amely kapcsolatért én elmondhatatlanul hálás vagyok! (nem lenne hű a valósághoz, ha azt mondanám, ezért nem teszek sokat, mert dehogynem – méghozzá nagyon tudatosan …)

Egy dolog már most bizonyos: bár ez volt 1. szerepjáték élményem, de közel nem az utolsó … 😉

S ha szeretnéd, szívesen megosztom a tapasztalatom arról is, szerintem mitől lesz jó egy Anya-Gyerek kapcsolat, különösképp tinik – fiatal felnőttek esetében … Ha igen, hagyj egy üzenetet nekem a blogban, kérlek!