Amikor a fájdalom az úr … a testem tanít

Talán Neked is feltűnt, hogy jó ideje nem hallottál felőlem. S talán ismersz már annyira, hogy tudod: ilyen nem történik ok nélkül. Mint ahogy most is jó oka volt. Méghozzá olyan, amiről írni akarok – mert a lecke, amit tanulok épp, tán Számodra sem tanulság nélkül való …

Ugyan most kezdődött a március, de ha visszatekintek az év első 2 hónapjára, azt látom, hogy rengeteget vállaltunk, tettünk, alkottunk – az Ágipilates teljes háttér Csapatával 🙂 … amit imádok! Hatalmas lelkesedéssel vetem bele magam mindig, mert egyszerűen örömet szerez, amikor adhatok, vagy megoszthatok olyasmit, amit tanultam, s hasznosnak találtatott!

De a test jelez. S mostanában egyre többször … ami mellett nem lehet csak úgy elmenni! Január utolsó harmadában kezdődött. Csak azt éreztem, fáj a bal csípőm. Ugyan! Hisz előfordult ez már máskor is! Végül is, anno – 2004-ben – azért találtam magamnak a Pilatest, hogy a sérült gerincem karban tudjam tartani vele. S a csípőm sem most fáj először a világtörténelemben.

Gondoltam, alkalmazom a jól bevált receptet: Pilatesezem vele, még fókuszáltabban, s majd jobb lesz … hisz eddig ez működött! Még egy 2-napos jóga filozófia workshopon is részt vettem – amit, amúgy, nagyon élveztem – mert be kell vallanom Neked őszintén, hogy … egyszerűen nem vettem komolyan a saját fájdalmamat.

Vagy csak túlzottan hozzászoktam? Tudod, versenysportoló koromban gyakran előfordult, hogy az edzéseken akár a fájdalmon keresztül is toltak minket. A kutyát nem érdekelte, hogy Neked fáj valamid … ezért az ember leszokott a panaszkodásról – és megtanult együtt élni vele. A 80-as évekről beszélünk – azt gondolom, akkoriban az edzéselméleti tudás messze elmaradt a mostanitól, mint ahogy egyik-másik edző szakképzettsége is.

Ám attól a „rossz fájással” mozgás  még közel sem normális! Bár tény: a szervezet egy ideig tolerálja …

Február közepére már mindkét csípőm fájt. Annyira, hogy a bal lábamra sántítva tudtam csak járni. A legijesztőbb az egészben pedig az volt, hogy a régi, jól bevált recepjeim megszűntek működni – és semmitől sem lett jobb. Sem a Pilatestől. Sem a pihenéstől. Sem a masszázstól, sem a hengerezéstől, sem a craniosacralis kezeléstől, amire még tavaly kezdtem el járni, a nyakam kapcsán. Rá kellett jönnöm, hogy a probléma gyökere NEM MOZGÁSSZERVI! Máshonnan ered – és a mozgatórendszerben manifesztálódik. Nyilvánvalóan azért, hogy megállásra kényszerítsen.

S mivel menet közben történt néhány váratlan és lelkileg is eléggé megterhelő esemény, tudtam, hogy a tüneteimnek utána kell mennem – fizikai és lelki szinten egyaránt.

Az elmúlt 2 hétben ezt tettem. Szabadságra mentem. S megengedtem magamnak, hogy csak önmagammal foglalkozzam. Hogy én magam élvezhessem saját magam teljes körű figyelmét – mert erre volt szükségem. Hogy elbeszélgessek kicsit a testemmel – és a lelkemmel is.
Hihetetlenül jó érzés volt az önmagammal, a testem jelzéseivel szemben tanúsított elfogadásom, empátiám, részvétem … mert a fájdalom alázatra, önátadásra tanít. Nem tudsz mindent kontrollálni – a fájdalomtól sem tudsz akarattal, türelmetlenséggel, vagy annak elnyomásával megszabadulni! Felbuggyan majd máshol! Hisz üzenetet hordoz számodra. S mindaddig, amíg ezt az üzenetet nem hallod meg, nem értelmezed, addig vissza fog térni!

S persze, elindultam a különböző kivizsgálások útján, mert ez is fontos: teljes vérkép, röntgen, nőgyógyászati vizsgálatok … eddig egyedül az egyik pajzsmirigy antitest értékem magas, de ez pl. okozhat ilyen jellegű ízületi fájdalmakat, amelyek engem kínoznak egy ideje (jelzem, a poszt-covid szintén, az oltásról meg, ugye, biztosat még nem tudhatunk). A múlt héten jutottam el egy holisztikus szemléletű gyógyítóhoz, aki kínai reflexológiás talpmasszázst – amitől azt hittem, leugrok a kezelőágyról! – és viscerális manipulációt alkalmazott rajtam. Ezen kezelések a szervezet öngyógyító folyamatait indították be, s hatásukra megdöbbentő, vagy inkább felemelő javulást tapasztalok! Olyannyira, hogy újra tudok tornázni, igaz, nagyon lightosan, finoman (kb. 10 napja ez sem ment) … s talán kijelenthetem, hogy elindultam felfelé a gödör aljáról.

Viszont azóta is mély diskurzust folytatok a testemmel, amely tanulságos leckéket tanít nekem épp. S én örömmel és nagy figyelemmel „iszom a szavait”… (pl. simán lefekszem ebéd után, ha úgy érzem, ez a jó – pár éve ez még elképzelhetetlen lett volna számomra)

Ezeket a felismeréseket pedig azért szeretném megosztani Veled, mert hátha Te is ráébredsz 1-2 dologra általuk …

Amit a testemtől az elmúlt 1 hónapban tanultam

• Felismertem a testem működési mintázatát, s tudatossággal most már képes vagyok feloldani azt! Hogy mit értek ez alatt?
  A 70-es évek szülötte vagyok. Azt látom-tapasztalom magam körül, hogy a mi korosztályunk rengeteget vállal – és rengeteget elbír. Sokkal többet, mint a 10-20 évvel utánunk jövők. Ám ez nem feltétlenül érdem … mert ezáltal kizsigerelhetjük, kihasználhatjuk a saját testünket. S, amit sokan nem tudunk, mert nem tanultuk meg és/vagy nem engedjük meg magunknak, az a pihenés, a lelkiismeret-furdalás nélküli relaxálás, a lazítás és az élet élvezetének művészete … a nyugodt szívvel történő feladat-elengedés / átcsoportosítás. Amikor nem „csinálsz”, csak úgy vagy …S nem véletlen, hogy ez így alakult. A mi szüleink szülei a háborút átélt generáció. Ahol nem volt mese – bírni kellett! A szüleink pedig ezt látták. S ezt adták tovább nekünk … mást nem is adhattak, csak amit kaptak – ez teljesen természetes!
  Viszont ne feledd: a működési mintáid nagyjából 7 éves korodig „töltöd le” a tudatalattidba, a Téged körülvevő felnőttek működését, megküzdési stratégiáit másolva. Ez lesz számodra az alapértelmezett operációs rendszer, amit hosszú ideig eszedbe sem jut megkérdőjelezni. El sem tudod képzelni, hogy valaki másképp csinálja … vagy hogy egyáltalán lehetne másképp!

  Az én mintám Édesapámé. Aki egy 5-gyermekes család legkisebb és egyetlen életben maradt fiúgyermeke. Aki ráadásul a második Ferenc, csecsemőként elhunyt bátyja nevét „megörökölve”. Amire egy pszichológus ismerősünk azt mondta: ez azt jelenti, hogy tudat alatt világ életében 2 ember helyett dolgozott – iszonyat mennyiséget. Ezt láttam én gyermekként … és követtem, öntudatlanul. Amikor mások kérdezték, nem 1x – nem 2x: hogy bírsz Te ennyit? Nem értettem, miről beszélnek … ártatlanul kérdeztem: mennyit? Ááá, ez nem is sok!

  De. Az. Úgy tűnik, mostanra telt be a pohár … S most, hogy már látom, azt is tudom: egy korszak lezárult. Louise Hay-nek köszönhetően elfogadtam magam úgy, ahogy vagyok; annak, aki vagyok. Tudom, hogy elég vagyok. És elég jó vagyok. (legtöbb embert, mélyen, legbelül, az ezzel ellentétes meggyőződés hajtja) Mára megtanultam szeretni és tisztelni magam. Többé nem tudok olyan mintát követni, amely így kihasználja a testem, bárminek a nevében is … még akkor sem, ha a lelkesedés és a megosztani vágyás továbbra is hajt 🙂

  Ám ezt akkor fogom tudni hosszú távon megtenni, ha közben fizikailag és a lét minden szintjén JÓL VAGYOK. Ehhez pedig …

• Sokkal több pihenőidőre, regenerálódásra, nyugalomra, befelé fordulásra van szükségem. Arra mindig is odafigyeltem, hogy legyenek engem feltöltő hobbijaim: ilyenek a lovaglás, az éneklés, vagy a zongora … de ezek is mind nagyon aktív időtöltések.A mostani eset viszont megmutatta, hogy szükségem van a „PASSZIVITÁSRA”. Az „engedésre” … ami számomra ez nehéz. Valahogy nem volt “kompatibilis” velem … Mert sokáig azt gondoltam: passzivitás = lustaság. De ez nem így van! Újra is gondoltam, s most már úgy látom: a nem-tevés hatalmas erő … és térnyitás. Amikor hagyod az Isteni Intelligenciát, hogy testedben-lelkedben kisimítgassa az összegubancolódott szálakat. Amikor végre elállsz az útjából, s magad átadva neki, megpihensz a Teremtő tenyerén. Amikor hagyod, hogy zaklatott elméd és idegrendszered megnyugodjon és átadod a terheid ennek a végtelen teremtő, gyógyító erőnek. Csodálatos érzés!Arról nem is beszélve, hogy így a menopauza kapujában egyszerűen nem úgy van már, mint 15 éve – hogy végigdolgozom a hetet, majd hétvégén tartok “egy kis” edzőképzést … intézem a Családot, meg a 3 gyereket; alszom egyet és hétfőtől megy minden tovább, mintha mi sem történt volna! Ennek is vége. 🙂
• Van, amikor a mozgás nem segít.
  A Férjem szokta azt mondani, hogy akinek van egy kalapácsa, az mindent szögnek lát … edzőként hosszú ideig azt gondoltam, hogy a finom mozgás minden fájdalomra jó. Most magam is megtapasztaltam: van, amikor a pihenés sokkal előrébb visz, mintha a fájdalmon keresztül tolod (pl. sokízületi gyulladás esetén)… csak engedd meg magadnak! Majd visszatérsz a mozgáshoz, amint úgy érzed, vágyik rá a tested – és nem fáj! S ezért ne érezz lelkiismeret-furdalást. Pont így tettem én is … de amikor újra képes voltam fájdalommentesen mozogni, dalolt minden sejtem …
• Nem akarom „elhallgattatni” a fájdalmat, vagy mindenáron megszabadulni tőle …
  Hadd fájjon – hagyom. Hisz nem véletlen, hogy ott van. Nekem ezzel dolgom van:  meg kell fejtenem az üzenetét. Ezért beleengedtem magam. Hagytam, hogy az örvény lehúzzon a legmélyebb pontra – még akkor is, amikor már nagyon rossz … és elindultak – rám nagyon nem jellemző módon – a negatív gondolatok a fejemben. Mert tudtam, hogy ez a mélypont.
  S ha képes vagyok megfejteni az üzenetet, javulni fog a helyzet! Az örvény 1x csak elenged, s én újra levegőhöz jutok a felszínen. S ha megtanultam belőle a leckét, nem jön vissza többé!De vajon megtanultam belőle a leckét?! Rajta vagyok … ám emberből vagyok, aki megbotlik. Néha-néha visszaesik. De TUDATOS. Ezért előbb-utóbb átlép a már túlhaladott fejlődési fázisokon. Ami ebben hatalmasat segít: hogy most már elfogadom az ilyen helyzeteket. Nem kritizálom, vagy ostorozom magam, ha megtörténik! Hanem átölelem magam, megsimizem a saját buksim és a tükörbe nézve azt mondom: semmi baj, Ági! Így is szeretlek! És Veled vagyok … s ilyenkor úgy érzem, kinyílik a szívem, hogy az egész világ beleférne! 🙂

Kérlek, nézd el nekem, hogy ez a bejegyzés „kissé” hosszúra sikeredett. Szerettelek volna megtisztelni azzal – mert fontos vagy számomra – hogy megosszam mindezt Veled; hátha Neked is lesz 1-2 nagy ráeszmélésed …

Persze, menet közben csodás dolgok is történtek! Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg … de ez már egy következő bejegyzés tárgya. 😉

A csodás Őrségben, ahová a fájdalom űzött … sokat segített a regenerálódásban!

Köszönöm, hogy végigolvastál!

Szeretettel: Ági