Mi közöd van Neked Pavlov kutyájához?

Tán nincs is ember, aki ne ismerné Ivan Petrovics Pavlov híres kutyakísérletét és annak eredményeit. Ennek lényege, hogy Pavlov – aki amúgy a kutyák emésztési funkcióit vizsgálta – arra lett figyelmes, hogy amikor enni adtak az ebeknek, a nyálelválasztás még azelőtt elindult, hogy a szájukba vették volna az ételt. Olyan érdekesnek találta ezt az általa „pszichikai szekréciónak” nevezett jelenséget, hogy az további kísérletezésre sarkallta.

Az ételadással egyidejűleg csengőt szólaltattak meg, majd egy idő után a kutyák már ételt sem kaptak, csupán a csengő szólalt meg – ami hatására a nyáltermelés ugyanúgy beindult! Ez a kísérlet vezetett el a feltételes reflex és a klasszikus kondícionálás, mint fiziológiai jelenség felfedezéséhez.

De van-e ennek Számodra bármi jelentősége? Naná! De még milyen!

Ennek alapján fogod megérteni, miért olyan nehéz megváltozni és hogy apróságok néha miért tudnak olyan heves érzelmi reakciót kiváltani belőled, amit egyrészt magad sem értesz, másrészt úgy érzed, képtelen vagy uralni!

A múltkori blogbejegyzésben megbeszéltük, mi minden történik egyszerre az agyadban – emlékszel még, ugye? 😉 Hogy gondolatokat gondolsz, érzelmeket érzel és fiziológiás válaszreakciókat adsz ezekre. Mi több, azt is, hogy a gondolatok indukálta érzelmek energiája – ha elég sokszor érzed őket – elraktározódik a testedben. No de, miért fontos, hogy tudj erről?

Képzelj el egy olyan napot, amely nem épp úgy alakul, ahogy szeretnéd. (szívből kívánom, hogy egy darab ilyen se legyen – ez most pusztán a példa és a megértés kedvéért 😉)

Reggel elalszol, kapkodva készülsz el. Kilötyögteted a forró kávét, ami megégeti a kezed. Végre elindulsz, de a busz az orrod előtt megy el. Majd beérsz a munkahelyedre, ahol a főnököd jön Veled szemben és kéri azt a jelentést, amit szerinte már tegnapra le kellett volna adnod – pedig Te biztos vagy benne, hogy a holnapot beszéltétek meg határidőnek!

A hangulattól a személyiségvonáson át a létállapotig …

A sok negatív történés hatására – teljesen érthető módon – ekkorra már pattanásig feszülnek az idegeid: zaklatottnak, elkeseredettnek, s meglehetősen frusztráltnak érzed magad. Ezekhez az érzelmekhez bizonyos vegyületek kötődnek az agyadban, amelyek – az érzelmek hatására – szépen le is gyártódnak, azonban nem kerülnek azonnal „felhasználásra”. Hatásuk még egy darabig megmarad a szervezetedben. Ezt hívják refrakter periódusnak, ami nem más, mint a vegyületek első felszabadulása és a hatás megszűnte közt eltelt idő.

Ha ez a refrakter periódus órákig, vagy akár napokig eltart – márpedig tarthat, mert valahányszor a kellemetlenségekre gondolsz és érzelmileg beleengeded magad a szituációba, ugyanúgy átéled fiziológiásan is, mintha épp az adott pillanatban történne Veled – ezt hívják HANGULATNAK!

No de, mi van akkor, ha ez a hangulat lassan állandósul és Te mindenhol az ilyen jellegű, negatív impulzusokat kezded el észrevenni önmagad körül? Már bosszant a gyereked, türelmetlen vagy a Pároddal – miközben magad is elkezded ostorozni, mert nem érted, mi is történik. A sor negatív érzelem hatására egyre komorabb gondolatok bukkannak fel a fejedben – hisz nem tudsz emelkedettebb gondolatokat gondolni, mint ahogy érzed magad … ez pedig egy lefele menő érzelmi-gondolati spirálba taszít.

Ez már nem egyszerűen hangulat, hanem egyfajta kedélyállapot. Amikor szinte „megszokásból” adsz hangot valamilyen érzelemnek, vagy érzelemcsoportnak a viselkedéseden keresztül.

Végül, amikor a refrakter periódus – a rengetegszer ismételt érzelem és annak biokémiai lenyomata miatt – már éveken ível át, az agyad ÉS a TESTED is megtanulja: 1x csak személyiségvonássá, egyfajta létállapottá válik. Ilyenkor mondja a környezete egy emberről, hogy „megkeseredett”, „haragos”, vagy „sértődékeny”.

És akkor vissza Pavlov-kutyájához! 😊 Ahogy az inger (csengőszó) kondícionálta a kutya nyáltermelő mirigyeit és kialakult a kettő közti neurokémiai kapcsolat, feltételes reflex formájában, úgy kondícionálod Te is a saját tested biokémiailag és energetikailag az elmédhez: a benne felbukkanó gondolatokhoz és megélt érzelmekhez!

Vagyis lassacskán „függővé válsz” a saját biokémiádtól, mint drogos a herointól.
A testednek egyszerűen szüksége van arra a biokémiai-koktélra, amit megszokott, mert így érzed magad „TE”-nek!  Ezért szinte kiköveteli / megteremti magának azokat a gondolatokat-érzelmeket-élményeket, amelyek hatására a „szokásos adagját” megkapja … (eszembe jut Pál Feri, aki azt mondja, hogy „a legtöbb ember reggel felkel és önként és dalolva megy ki a világba a saját pofonjáért …” – ennek ez áll a hátterében)

Az egód akkor érzi magát biztonságban, ha abban az érzelmi klímában létezel, amit megszoktál – MÉG AKKOR IS, ha ez nem pozitív! Mert az egó (és az amigdalád) számára nincs félelmetesebb, mint az ismeretlen! Annál még a biztos rossz is sokkal jobb …

A „legszebb” az egészben, hogy mindez a tudatalatti elmédben zajlik és vegetatív idegrendszeri irányítás alatt áll! Vagyis úgy fut le benned fénysebességgel neurokémiai reakciók sokasága egy régi, rossz emléket idéző szituációhoz nagyon hasonló helyzetben, hogy észre sem veszed! Szinte tudatásban sem vagy! És nem is a jelenben zajló dologra reflektálsz, hanem arra, ami a múltban történt Veled … (például, mondjuk gyerekkorodban megtámadott és megharapott egy gazdátlan eb – ez nyilvánvalóan nem egy pozitív élmény! Az amigdalád tuti megjegyezte! Mész az utcán és 1x csak üget Veled szemben egy, a régi kutyához kísértetiesen hasonlító, kóbor eb. Mi történik a testedben? Egy pillanat alatt leizzadsz, az összes stresszreakciót produkálod (kondícionálva van rá a tested) … pedig a kutyának esze ágában sincs támadni – a tested a régi „élményre” reagált, reflexíven)

Most már szerintem érted-érzed, miért nem olyan egyszerű pikk-pakk tudatosan változtatni például a szokásainkon, pláne a régieken. Ha valami, akkor ezek aztán jól bekondícionálódtak a testedbe!

De akkor mit tehetünk? Hisz most már Te is látod, hogy nem mindig „fejben dől el” –
a legnagyobb jószándékod ellenére sem! Hamarosan erről is beszélünk 😉 … ha van véleményed, hozzáfűznivalód, oszd meg velünk, lécci!