Egy 50-es Nő naplójából 1. – 5 dolog, amit nagyon másképp csinálok, mint ifjabb koromban

Amikor a gimis osztálytársaim nagy elánnal vetették bele magukat a 35 éves (!) érettségi találkozónk megszervezésébe, ha akartam, ha nem – eszembe jutott a korom. Közeleg az 53.

S bár egyik oldalról úgy érzem, olyan, mintha a gyerekeim születésekor becsuktam volna a szemem, s amikor kinyitottam, egy másik világban találtam magam … – és amúgy hová tűnt az elmúlt 25 év?! – a másik oldalról: vissza nem mennék! Annyival-de-annyival jobban érzem magam most a bőrömben, mint a 30-as, vagy akár még a 40-es éveim elején …! Mondjuk, hozzáteszem, ez nem „magától” történt.

A háttérben sok-sok élmény, néha fájdalmas megtapasztalás; tudatos tanulás, önismereti-és önfejlesztő munka áll.
S bár – ha mégis csak lenne lehetőségem visszamenni -, mindent pont ugyanúgy csinálnék, van jónéhány dolog, amit teljesen másképp teszek MOST, mint akár pár évvel ezelőtt. 😊

A lista közel sem teljes – ennek az 5 dolognak a megváltozásával a napjaim minősége teljesen más szintre emelkedett.

1. Felhagytam a méregetéssel

Amikor 20 évvel ezelőtt elvégeztem az edzőképző tanfolyamokat, mindent (is) mértem. (ezt tanították – és én szófogadó diák voltam)
Méghozzá rendszeresen. A pulzusmérő órámmal futottam, edzettem. Mértem a pulzusom, a megtett távolságot, a sebességet, az elégetett kalóriákat. Hogy abból mennyi zsír és mennyi szén-hidrát. (Így visszanézve: Te jó ég! Ez egy agyrém …:))

Mértem a testsúlyom (naponta ugráltam fel-le a mérlegre) és a testzsír%-om.

S ha nem az az érték mutatkozott a kijelzőkön, amire vágytam … agyoncsapta a hangulatom, meg az egész napom.

Évekkel ezelőtt, 1x csak – szinte észrevétlenül – letettem a pulzusmérőm. Sőt, a normál karórám is. Nem hiányzik. Mégis, amikor edzek, pontosan tudom, hol jár a pulzusom … a mérleget nagy ívben elkerülöm. Érzem a súlyom – és a ruháim is pontos tükröt tartanak. Nem függök magam által fabrikált ideális értékektől. És Isten mentsen attól, hogy kalóriákat méregessek … mintha azon bármi is múlna. Nem múlik. A hormonjaid a főnökök … „Érzem” az időt is. Pontos vagyok. És mindenre van időm, amire akarom, hogy legyen.
Az pedig egészen lenyűgözően hátborzongató, hogy a meditációimnál a magamnak mentálisan „beállított” időpontban, pontban akkor nyitom ki a szemem …

A méregetést – átvette az intuícióm.

2. Saját ritmusomban haladok

Sok kísérletezés után sikerült egy olyan napi rutint kialakítanom magamnak, amely velem kezdődik. Tudod, úgy érzem, hogy 50 felett – pár gyermeket felnevelve, évtizedek óta „szolgálat-üzemmódban” működve – igazán eljött az ideje annak, hogy úgy alakíthassam a napjaimat, ahogy elsősorban nekem legyen jó … hogy abban nekem is legyen helyem.
Mert segítőként funkcionálni, folyamatosan adni – csak a „feleslegből” lehet.
A „túlélésből” nem. Ehhez viszont a visszatöltődésre is szükség van.

S hogy mit jelent ez a mindennapokban?

• nem hagyom, hogy sürgessenek. A hozzám kérdéssel, vagy segítségért fordulóknak a rendelkezésére állok – megtisztelnek vele – de a saját ritmusomban. Ha valakitől 3 e-mailt kapok 1 órán belül – mert hidd el, van ilyen 😊 – akkor is akkor válaszolok, amikor a ritmusom engedi.

• a napi rutinom része a testmozgás, a meditáció és a tanulás. Ha tehetem, kora reggel ezzel kezdem a napot, de nem csinálok ebből „ügyet”! Ha 1x-1x kimarad, igyekszem a nap hátralévő részébe beilleszteni … de nem dőlök a kardomba, ha nem sikerül.
  A tendencia a lényeg. Szoktam mondani: a haladás iránya fontosabb, mint annak sebessége. Ja, s mindezt nem kötelező jelleggel, KELL-ből teszem! Hanem öngondoskodásból. Mert alig várom! Mert nekem ez jó és élvezem.
  Ez az önmagam felé megnyilvánuló szeretet egyik legfőbb forrása az életemben.  

Amikor megtiszteled önmagad azzal, hogy kialakítod a saját ritmusod, nem csak nyugodtabbá válsz, hanem idegrendszeri és hormonális szinten is stresszmentesíted a szervezeted. Hidd el, meghálálja.

3. Maximálisan meghallgatom és odafigyelek a testem üzeneteire

Ez azért nagy szó, mert versenysportolóként nem volt apelláta. Menni kellett. Ha az edző azt mondta, 10 km alapozó futás este 6-kor, -5 fokban odakint, akkor 10 km. Az ember megtanulta elhallgattatni az ezzel kapcsolatos belső hangját – valamit valamiért! Ha ez az ára, hogy a fájdalmon keresztül érjük el a célt, akkor ne figyeljünk a fájdalomra …!

Ha így működsz mondjuk egy évtizedig, nem oly’ könnyű ebből kijönni.
Sportoló korunkban a testünk kizsigerelése, a csapattársaimmal egyetemben, napi rutinnak számított – mondhatnám, ez volt a „normális”.

Ám „a test, amellyel rosszul bánnak, nem felejti a múltbéli nemtörődömséget; végül teljes figyelmet követel.” – mondta Joseph Pilates. Ez velem is pont így történt.
A kb. 8 évvel ezelőtt kialakult pajzsmirigy problémáim kezdték el a „tanításom”. Aztán a menopauza folytatta … nem bírok annyit, mint „rég”. És olyan intenzitással sem. Nem esik jól. Pl. nem bírok futni több, mint 1 éve, mert fájnak az ízületeim. Semmi gond!
(kb. 1 hónapja sífutó táborban jártam. Harmadszor. És először fordult elő velem, hogy utolsóként „battyogtam”, mert ezt bírtam. Türelemre, alázatra, elfogadásra tanított az a 3 nap … nem mondom, hogy jól esett, ám egy kicsit az egómat is trenírozta; a 2. naptól, onnantól, hogy elfogadtam, ez most így van, így is tudtam élvezni ;))

Továbbá teljesen más mozgásformák esnek jól. A Pilates mellé megérkezett az életembe a jóga (imádom! pedig pár évvel ezelőtt még a világból ki lehetett volna kergetni vele) – és a súlyzós-kondi edzés. Ez utóbbira Édesapámmal közös program keretei között kerítünk sort.

Szóval, nem baj az, ha nem megy pont ugyanaz – és pont ugyanúgy.
A (poszt)menopauzában a test folyamatosan és dinamikusan változik, alakul.
A lényeg, hogy csináld – és figyelj! 😉 Az intuíció sokat tud segíteni itt is …

4. Kevesebb aggódás és kontroll, több bizalom és átengedés

Kos jegyben születtem. A DISC személyiségtípus analízis szerint full sárga-piros vagyok.
Alapvető tulajdonságaim a lendületes előrehaladás, a türelmetlenség – és szeretem, ha a dolgok úgy történnek, ahogy megterveztem-kitaláltam őket. Vagyis, így volt ez régen …;)

S amikor nem úgy történtek, akkor hol aggódtam (mi lesz most?!), hol elégedetlenkedtem, miközben magamban kerestem a hibát. (mit rontottam el, mit kellett volna másképp …?)

Majdnem 53 évesnek lenni azért jó, mert egyrészt, éltem már eleget ahhoz, hogy tudjam: úgyis megoldódik. S ha nem „görcsölök” rajta, nagy valószínűséggel még jobban alakul, mint amit valaha is remélni mertem.

Ráadásul, sok olyan tapasztalatra tettem szert, amiből megértettem: a mi, földi perspektívánk igencsak limitált. Hogy nem szükséges az egész világegyetemet a vállunkra véve cipelni, majd panaszkodni Istennek, miért nem segít már …? Első körben sem várja el ezt tőlünk. Sőt … jobb, ha nyitott tenyérrel tartod a szálakat a kezedben, hogyha úgy tetszik Neki, elrendezhesse úgy, ahogy Neked a legjobb.

Ha csak az elmúlt 2-3 évre visszagondolok, olyan szinkronicitás-halmokat hozott az Élet, hogyha nem velem történik, el sem hiszem …!
Amikor megvan a bizalom és az átengedés – együtt-teremtővé válsz a Forrással.
Ez végtelenül izgalmas és inspiráló. Tudod: ugorj és a háló megjelenik!

5. Offline mentem és kevesebbet „fogyasztok”

A virtuális világ úgy be tudja szippantani az embert, mintha alig létezne a való életben.
Az USÁ-ban ez társadalmi szintre emelkedett probléma: a 25-35 év közötti fiú „gyerekek” nem hajlandók kimozdulni a szuterénben elhelyezett „játszós” szobájukból, a szüleik házában! Nem tudják, hogyan kell udvarolni; alig vannak baráti és egyéb kapcsolódásaik; riasztja őket a házasság-és a családalapítás gondolata. Sokan egzisztenciális válságban élik a mindennapjaikat. Egész nap ülnek – és a számítógépet nyomogatják: azon dolgoznak és azon játszanak …és ki sem jönnek belőle! Elég riasztó jelenség, nem igaz?

A folyamatosan ránk zúduló tartalom (amelynek jó nagy hányada irreleváns és „szenny”) és a digitális világ elvág a való élettől.
Ha a 70-es években születtél, mint én – de ha még kicsit később, akkor is – emlékszel még, milyen volt naphosszat kint bringázni, fára mászni, barátnős beszélgetni? Könyveket olvasni?

Ami sokat változott és még fog is: megyek vissza a nekem normális felé. Sokat találkozom a barátaimmal. Rendszeresen járom az erdőt a kutyával. És végre, újra olvasok – nem csak szakkönyvet! Hanem regényeket, szépirodalmat.
Besokalltam a podcastekből, a folyamatos „hallgatásból” (gyakran még séta közben is dugóval a fülemben közlekedtem – nna, ez is a múlté ;))

Egy ideje pihentetem az idegrendszerem – a suli bőven ellát tanulnivalóval ;)) – itt is kialakítottam a saját ritmusom. És felértékelődtek az emberi kapcsolataim, a személyes kapcsolódások. Az AI, a mobiltelefon és az internet előtt is volt élet! Én ezt visszahoztam magamnak, mert momentán ez tölt el örömmel és megelégedéssel …

Te mit csinálsz másképp 50 felett, mint fiatalabb korodban? Nagy örömmel veszem a hozzászólásod!

Az „Egy 50-es Nő naplójából” pont az lesz, amit a cím elárul: naplószerű, rövid – vagy kevésbé rövid, olyan „Ágis” 😀 – bejegyzések, mindarról, ahogyan érzek, amit tapasztalok, így 50 felett.

Köszönöm, ha elolvastad! Megtisztelsz vele!

Szeretettel: Ági